A hunok egyike volt az első lovasnomád népeknek, akik a IV. századtól kezdődően keletről nyomultak be Európába. A korabeli források rendkívül kegyetlen, vad népként írtak róluk, a Római Birodalom lakói „Isten ostorának” (flagellum Dei) nevezték őket. A hun név eredetileg „hiungnu-ként” szerepelt a kínai forrásokban, de nem tisztázott, hogy török, mongol vagy iráni eredetű népről van-e szó.
A hunok alapvetően nagyállattartó nomádok voltak, életformájuk a vándorló állattartáson alapult, ami az ókorban a Belső-Ázsiától a Kárpát-medencéig húzódó sztyeppövezetre volt jellemző. Főként lovat, szarvasmarhát, juhot és kecskét tartottak. Legelőterületeiket szabályosan váltogatták, amiről megegyeztek egymás között, de gyakran háborúztak is miatta. Vándorlásaik során gyorsan összeállítható és szétszedhető nemezjurtákban laktak, de voltak állandó szálláshelyeik is, általában folyók mellett, ahol átvészelték a téli hónapokat az állataikkal.
A lónak kiemelkedő szerepe volt az életükben. A belső-ázsiai lófajta kis termetű, igénytelen és szívós volt, képes volt átvészelni a hosszú, rideg teleket. A ló adta a hadsereg alapját, mivel a nomádok lovaskatonák voltak, és az étkezésben is fontos szerepet játszott, tejét és húsát is fogyasztották.
A nomád társadalmak nemzetségi-törzsi alapon szerveződtek. A nemzetségeket a vérségi összetartozás tudata, a rokon nemzetségekből álló törzseket pedig a közös eredettudat vagy a törzsi vallás tartotta össze. A hunok lazább politikai szervezetben éltek, törzs- és nemzetségfők vezetésével. A nomád államot a tízes szervezet jellemezte: tíz családot (tized) egy vezető fogott össze, aki irányította őket harcban, bíráskodott és adót szedett. A tizedek századokba, azok ezredekbe, az ezredek pedig tízezredekbe szerveződtek. A nagyobb területeket uraló nomád államok (törzsszövetségek) gyakran három szárnyra (keleti-központi-nyugati) tagolódtak, amelyek közül a központi területet a törzsszövetséget vezető uralkodó (kán) irányította, a másik kettőt pedig közeli rokonai (fiai, testvérei). Az uralkodók gyakran égi származásúnak tartották magukat, és szigorú törvényekkel, erős központi hatalmat hoztak létre. Mivel a nomád törzsek elsősorban állati termékekkel rendelkeztek, növényi élelmiszereket és kézműves termékeket a környező, letelepült népektől szerezték be, békés úton, kereskedelem révén vagy rablással, háborúskodással.
A hunok sikereiket katonai fölényüknek köszönhették. Bár kengyelt nem használtak, de magas kápájú nyeregben ülve, aszimmetrikus visszacsapó íjaikkal messzire tudtak lőni és biztosabban célozni, mint ellenfeleik; ezen íj használatát katonai segédnépeiknek is tiltották, csak ők rendelkeztek vele. Fegyelmezett, gyors, összehangolt, meglepetésszerű támadásokat hajtottak végre, melyekben a cselvetés és a harapófogóba zárás is megjelent.
A hunok európai megjelenésének és hódításaiknak fontosabb lépései a következők voltak:
- 375-376 körül legyőzték az Aral-tótól a Donig terjedő sztyeppövezetet uraló alánokat, majd a Dontól a Dnyeszterig levő területen élő keleti gótokat (osztrogótokat).
- A legyőzött alán és osztrogót seregeket is hadrendbe állítva, a Balkánra vonultak, és 378-ban Hadrianopolisznál (ma Edirne) legyőzték a Kelet-római Birodalom seregeit, a csatában maga Valens császár is meghalt.
- Az V. század elején a hunok fokozatosan elfoglalták a Kárpát-medencét, ahonnan az ott élő germán népek (gótok, vandálok, gepidák) egy újabb népvándorlási hullám keretében nyugati irányba, a Nyugatrómai Birodalom területére vándoroltak tovább.
- Ezután a hunok sok esetben a Nyugatrómai Birodalom szövetségeseként harcoltak a germán népekkel, illetve zsákmány és adófizetés reményében a nyugati résznél ekkor már gazdagabb Kelet-római Birodalom seregeivel.
A Hun Birodalom fénykora a 430–450-es évekre esett. A 430-as években a hun törzsszövetség vezetője Ruga lett, majd őt egyik testvérének gyermekei, Bleda (Buda) és Attila követték. Attila megölette testvérét, és 445-től egyedül uralkodott. A hun birodalom központja a Kárpát-medencében volt, területe a Dontól a Rajnáig, az Alpoktól a Balti-tengerig húzódott.
Több sikeres hadjáratot indítottak:
- 437-ben a burgundok ellen vívtak véres és győztes csatát, amelyben a burgund király is meghalt, és amelynek történetét a germán Nibelung-ének örökítette meg.
- A hun-bizánci kapcsolatokat továbbra is háborúskodás jellemezte, de voltak béketörekvések is. Például 448/449-ben egy bizánci követség ment a hunokhoz, amelynek Priszkosz rétor is tagja volt; az ő fennmaradt leírása az egyik legfontosabb történeti forrás a hunok életmódjáról, szokásairól, valamint Attila valahol a magyar Alföldön fából felépített városáról.
Attila a bizánciakkal megkötött béke után, 451-ben indította el nagy nyugati hadjáratát, amelynek célja a nyugati (vizigót) királyság területének elfoglalása volt. 451-ben a hun seregek Galliába betörve, a Troyes környéki catalaunumi mezőn ütköztek meg a vizigót-(Nyugat-)római seregekkel. Hatalmas, öldöklő küzdelem zajlott, amelyben mindkét oldalon domináltak a gyalogosok, ugyanis a hunoknál is sok germán segédnép harcolt és viszonylag kevesebb hun lovas. Bár Theodorik vizigót király meghalt a csatában, a csata végül döntetlenül zárult és a hunok visszavonultak.
Attila 453-ban váratlanul meghalt. Bizonyos források értelmezései szerint hármas (arany, ezüst és vas) koporsóban, talán a Tisza medrében temethették el. Halála után fiai harcolni kezdtek egymással, a birodalom szétesett, és a hunok egy csoportja keletre vándorolt. Az eurázsiai sztyepp zónában a Hérodotosz révén megismerhető szkítáktól kezdve, a szarmatákon, hunokon, avarokon, türkökön keresztül a besenyőkig és a magyarokig, végül a mongolokig évszázadokon keresztül vándoroltak nomád népek, alakultak és tűntek el nomád államalakulatok. A Nyugatrómai Birodalom bukása 476-ban következett be.
