A Római Köztársaság bukása és az egyeduralom kialakulása egy hosszú és összetett folyamat volt, amelynek során a köztársasági államrendszer válságba került, és végül egy új, burkolt egyeduralom, a principátus vette át a helyét.

A Római Köztársaság Kezdete és Szervezete A hagyomány szerint Rómát Kr. e. 753-ban alapították. A városban királyok uralkodtak egészen Kr. e. 510 körül, amikor a patríciusok, Róma jogokkal rendelkező nemzetségi arisztokráciája elűzte az utolsó királyt, és kezdetét vette a köztársaság időszaka. A köztársaság első szakaszában a plebejusok, a jogokkal nem rendelkező népréteg, lépésről lépésre szerezte meg a jogokat, amelyekkel teljes jogú tagjaivá váltak az államnak, mint például a néptribunus választásának joga, a törvényes házasság joga és a tisztségek betöltésének joga.

A római köztársaságot választott tisztségviselők irányították. A tisztségek betöltésének elvei közé tartozott, hogy a megbízatás általában egy évre szólt, egy időben több azonos jogkörű személy töltötte be ugyanazt a tisztséget, és a tisztségviseléssel nem járt fizetés, így csak vagyonosok vállalhattak hivatalt.

A legfontosabb állandó tisztségek a következők voltak:

• Consulok: Évente két consult választottak, akik békében a legfőbb politikai hatalmat gyakorolták, összehívták a szenátust, és háborúban a hadsereget vezették.
• Praetorok: A consulok társai és helyettesei voltak, feladatuk a rend fenntartása és a bíráskodás volt.
• Quaestorok: A consulok pénzügyi segítői és kincstárnokok voltak.
• Aedilisek: A városi rendőrség irányítói, a piacok rendjének felügyelői és a nyilvános játékok szervezői voltak.
• Censorok: Ötévente választották őket, feladatuk a vagyonösszeírás és a szenátus névjegyzékének összeállítása volt.
• Néptribunusok: Kr. e. 494-től képviselték a plebejusok érdekeit. Beavatkozhattak a tisztségviselők intézkedéseibe, megvétózhatták a szenátus határozatait, és személyük szent és sérthetetlen volt.

A köztársaságban létezett egy rendkívüli tisztségviselő, a dictator, akit válsághelyzetben fél évre a szenátus javaslatára a consulok neveztek ki, és teljhatalommal ruháztak fel; nem volt felelősségre vonható. A papi tisztségviselők közül a pontifex maximus felügyelte a kultuszokat és a hagyományok betartását.

A Szenátus már a királyság korában is létezett vénák tanácsaként. Eredetileg patríciusok voltak a tagjai, később a megfelelő vagyonnal rendelkezők is bekerülhettek. Taglétszáma 100-ról 300-ra, majd Sulla korától 600-ra, Caesar korától pedig 900-ra nőtt. Döntési jogköre volt bel- és külpolitikai kérdésekben, jóváhagyta a népgyűlés döntéseit és rendelkezett az állam bevételeivel. A népgyűlések (comitia) közül több is létezett, amelyek szerepe és jelentősége az idő múlásával változott; kezdetben rokon-nemzetségenként szerveződtek, később vagyoni alapon, majd lakóhely szerint.

A Hódítások Társadalmi Hatásai és a Köztársaság Válsága Róma rövid idő alatt nagy birodalommá vált, meghódítva a Földközi-tenger medencéjét a pun és keleti háborúk révén. A hódítások azonban megváltoztatták az egyes társadalmi rétegek jellemzőit, és hozzájárultak a köztársaság válságához.

• Nobilitas (nemesség): Földbirtokaik megnövekedtek, ahol egyre több olcsó rabszolga dolgozott, így létrejött a latifundium, a rabszolgatartó nagyüzem. A senatorok, mint hadvezérek és provinciák helytartói, nagy jövedelmekre tettek szert, és uralmuk biztosítására a szenátust használták, amely egyre kevésbé engedett be új embereket.
• Lovagrend: A pun háborúk idején alakult ki a vagyonos, pénz- és ingatlanügyekkel, kereskedelemmel foglalkozó réteg. Hatalmas haszonélvezői lettek a hódításoknak, különösen az adószedés jogának megszerzésével a tartományokban.
• Parasztság: A kisbirtokos parasztság száma és anyagi ereje is megfogyatkozott a háborúk miatt, sokan elszegényedtek és elveszítették birtokaikat. Rómába áramlottak, ahol szavazati jogukat áruba bocsátották, proletárokká váltak. Ez lehetőséget teremtett a politikusoknak, hogy ingyen gabona osztásával vagy földosztással (pl. Gracchus testvérek reformmozgalma) megszerezzék támogatásukat. Vagyonuk nem lévén nem is katonáskodhattak, ami hadkiegészítési válságot okozott; ezt Marius hadseregreformja (Kr. e. 104) oldotta meg, besorozva a nincsteleneket, akik zsoldot és földet kaptak.
• Rabszolgák: Számuk rendkívüli mértékben megnövekedett, értékük csökkent. Ez fokozta a lázadás veszélyét, ami rabszolgafelkelésekhez vezetett Szicíliában, majd a híres Spartacus-felkeléshez (Kr. e. 74/73–71), amelyeket katonai erővel kellett leverni.

A köztársaság válságának további tünetei közé tartozott a nobilitáson belül kialakult rivális csoportok (néppárt és optimaták) közötti belpolitikai harc, a szövetségesek lázadása (szövetséges háború, Kr. e. 91–89), valamint a birodalmat érő nagy erejű barbár (kimber-teuton) támadások, és a háborúk Numídia és Pontosz ellen. A köztársasági államgépezet akadozni kezdett, mivel egy városállamra volt "kitalálva", miközben Róma birodalommá nőtte ki magát, és szükségessé vált a szakszerű, koncepcionális és folyamatos hivatalviselés a rövid, egyéves megbízatások helyett.

Az Egyeduralomig Vezető Út: Julius Caesar Az egyeduralomig vezető út állomásai a hosszabb hatalomgyakorlás (Marius többszörös consulválasztása, Sulla időbeli korlátozás nélküli diktatúrája) és a titkos szövetségek (triumvirátusok) voltak.

Julius Caesar (Kr. e. 100–44) családja a senatori rend legelőkelőbb köreihez tartozott, de a néppárthoz is kötődött. Sulla idején el kellett menekülnie Rómából, de halála után visszatért, különböző papi tisztségeket és hivatalokat viselt, majd Hispania Ulterior propraetora lett. Céltudatos, ügyes politikus és ragyogó szónok volt.

Kr. e. 60-ban Caesar visszatért Rómába, és szorosabbra fűzte kapcsolatát két kiemelkedő hadvezérrel és politikussal, Crassusszal és Pompeiusszal, létrehozva az első triumvirátust.

• Crassus Sulla idején szerzett hatalmas vagyont, és hadvezérként részt vett a Spartacus-felkelés leverésében.
• Pompeius fontos győzelmeket aratott a keleti hadszíntéren, de hazatérése után az optimaták nem teljesítették kéréseit.

A titkos megállapodás szerint Kr. e. 59-ben Caesar consul lett, és teljesítette Pompeius kéréseit, valamint leszállította Asia provincia adóbérleteinek összegét Crassus lovagrendi barátainak kedvéért. Kr. e. 58-tól Caesar proconsulként megkapta a galliai tartományok irányítását, ami rendkívül fontos volt számára, mivel sikeres hadjáratokat vezetett, megnövelte Gallia területét, nagy hadizsákmányra tett szert, és erős, fegyelmezett, vezéréhez ragaszkodó hadsereget alakított ki.

Az első triumvirátus felbomlása Kr. e. 53-ban kezdődött, amikor Crassus életét vesztette a Parthus Birodalom elleni háborúban. Caesar további sikereket aratott Galliában, míg Pompeius kihasználta egyedüli jelenlétét Rómában, egyedüli consullá választatta magát, és meg akarta akadályozni Caesar consulátusát.

Kr. e. 49-ben a szenátus hazarendelte Caesart, de ő a törvényi tiltások ellenére egy légiója élén lépte át a Rubico folyót, a provincia és Itália határát. Híres mondása, „Alea iacta est” („A kocka el van vetve”), egy új polgárháború kezdetét jelentette. Pompeius a Balkánra menekült, Caesar pedig bevonult Rómába, ahol diktátornak nevezték ki 14 napra, majd legyőzte Pompeius Hispániában maradt légióit.

Kr. e. 48-ban Caesart consullá választották, majd flottát épített, amivel áthajózott a Balkánra. Június 6-án Pharszalosznállegyőzte Pompeius seregét, aki Egyiptomba menekült, ahol meggyilkolták. Caesar Pompeius után ment Egyiptomba, ahol megismerkedett VII. Kleopátrával, akitől gyereke is született (Cesarion). Egyiptomból hadjáratot indított Pontosz ellen, és Kr. e. 47-ben Zelánál legyőzte a pontoszi uralkodót, innen küldte híres üzenetét: „Veni, vidi, vici” („Jöttem, láttam, győztem”). Kr. e. 46-ban Afrikában, majd Kr. e. 45-ben Hispániában is legyőzte Pompeius fiait.

Caesar győztesen tért vissza Rómába, és a birodalom teljhatalmú vezetője lett. Hatalmának alapját az általa viselt tisztségek jelentették: Kr. e. 49-ben 14 napra, majd Pharszalosz után meghatározatlan időre, Kr. e. 46-ban 10 évre, Kr. e. 44-ben életfogytiglan diktátor lett. Ezen felül consul, néptribunus, örökös censor, imperátor (hadvezér) és pontifex maximus is volt.

Jelentős reformintézkedéseket hozott:

• Veteránjait letelepítette, földosztást hajtott végre, elengedte az adósságok egy részét, ingyen gabonát osztott Róma népének.
• Csökkentette a rabszolgák katonai és politikai súlyát.
• Széleskörű amnesztiát vezetett be a polgárháború utáni pacifikáció és az eliten belüli ellentétek csökkentése érdekében.
• 900 főre emelte a szenátus létszámát, amivel csökkentette annak szerepét.
• Javította Róma és a provinciák viszonyát római és latin jog adományozásával sok provinciabelinek, és előkelőket hívott meg a szenátusba.
• Egységesítette a birodalom pénzforgalmát, értékálló aranypénzt (denarius) veretett.
• Kibővítették és fejlesztették Róma kikötőjét, Ostiát.
• Pontifex maximusként Sosigenesz egyiptomi csillagász segítségével naptárreformot hajtott végre (Julián-naptár), bevezetve a négyévenkénti szökőnapot.

Caesar intézkedéseivel kedvezett a plebsnek és a lovagrendnek, azonban semmibe vette a köztársasági hagyományokat (örökös diktatúra, szenátus szerepének csökkentése), és így szembekerült a senatorok különböző csoportjaival. Kr. e. 44. március idusán (15-én) a szenátusban 3 összeesküvő több tőrdöféssel meggyilkolta Caesart. Híres utolsó szavai egyik merénylőjének, M. Iunius Brutusnak: „Et tu mi fili Brute?” („Te is fiam, Brutus?”). Caesar gyilkosainak nem volt terve a jövőre nézve, csak a diktátort akarták megölni. Az, hogy nyíltan szakított a köztársaság hagyományaival, semmibe vette intézményeit, és nem alkalmazta a kegyetlen megfélemlítés eszközét ellenfeleivel szemben, illetve nem törődött saját biztonságával, nem tudott hosszú ideig hatalmon maradni.

A II. Triumvirátustól az Egyeduralomig: Augustus Caesar meggyilkolása után zűrzavar lett úrrá Rómán. Végül Kr. e. 43. november elején Octavianus, Antonius és Lepidus megkötötték a II. triumvirátust. Öt évre szóló, rendkívüli teljhatalmat szereztek az állam ügyeinek intézésére, felosztották egymás között a birodalmat, és készültek Caesar gyilkosainak megbüntetésére.

A döntő ütközetre a triumvírek és Caesar gyilkosai között Makedóniában került sor, ahol Kr. e. 42-ben Philippinél a triumvírek legyőzték Brutus és Cassius seregeit. A győztes csata után a triumvírek már egymás ellen fordultak, de szövetségük még egy ideig fennmaradt: Lepidus lemondott triumvíri hatalmáról, Antonius keletre utazott, ahol megismerkedett Kleopátrával, Octavianus pedig Rómában maradt és a nyugati tartományokat vezette. Octavianus sikeres propagandával Antonius ellen hangolta Róma népét, egy elkényelmesedett keleti kényúrként bemutatva őt.

A két triumvír közötti viszony teljesen megromlott, és Octavianus elérte a szenátusnál, hogy megszavazzák Egyiptom elleni keleti hadjáratát. Octavianus és Antonius végső összecsapására Épeirosz partjainál került sor, Kr. e. 31-ben Actiumnál, ahol Octavianus tengeri csatában győzött. Antonius Egyiptomba menekült, ahol Kr. e. 30-ban Kleopátrával együtt öngyilkos lett. Octavianus megölette Cesariont is, majd elfoglalta és saját birtokává tette Egyiptomot.

Augustus és a Principátus Kora Egyiptom elfoglalása után, Kr. e. 29-ben Octavianus visszatért Rómába. Politikai jelszava a „Pax Romana” (római béke) lett, amely belpolitikailag a véres polgárháború lezárását és társadalmi, politikai konszolidációt, külpolitikailag pedig egy nyugalmasabb időszak kezdetét jelentette.

Octavianus a „köztársaság helyreállítójaként” jelent meg. Uralmának törvényes és jogi kereteit különböző tisztségei adták: consul, censor (ő állíthatta össze a szenátus névsorát), tribunus (minden állami ügyben vétójoggal rendelkezett), pontifex maximus (rendelkezhetett a templomok kincseivel), imperator (hadsereg főparancsnoka). Egy valami nem volt: dictator, ezzel okult Caesar hibáiból, és nem akart zsarnoknak látszani.

Kr. e. 28-tól ő volt a szenátus első embere (princeps senatus), innen ered a kialakított rendszer elnevezése: principátus. A principátus burkolt egyeduralom volt, ahol az uralkodó (caesar=császár) a köztársaság politikai intézményein keresztül gyakorolta hatalmát. A principátus tényleges kezdetének a Kr. e. 27-et tartjuk, mert ekkor Octavianus lemondott rendkívüli triumvíri hatalmáról, és „átadta a szenátusnak és a római népnek” a hatalmat. Ekkortól hivatalos neve: Imperator Caesar Augustus divi filius (Augustus=„fenséges”; divi filius=„az isteni fia”, azaz a Kr. e. 42-ben istenné nyilvánított Caesar fia).

Augustus hatalmának alapjai a következők voltak:

• Hadserege, letelepített veteránjai, továbbá a testőrség, azaz a praetoriánusok, amely Róma és Itália (valójában a császár) biztonságára ügyelt.
• A császár személyétől függő hivatalnokrendszer. Csökkentette a köztársasági hivatalok szerepét, velük párhuzamosan pedig elkezdte kiépíteni a császári intézményeket, különösen a pénzügyek és a provinciák igazgatása területén (első császári provincia: Egyiptom).
• Ellenfeleit megölette, vagy megfélemlítette/megnyerte.

Társadalompolitikája: Augustus igyekezett fenntartani a polgárháborúban megfogyatkozott senatori rend és lovagrend létszámát és támogatását, valamint megszilárdítani a fellazult erkölcsöket. Családjogi törvényeivel büntette a házasságtörést, kötelezővé tette a házasságkötést és támogatta a gyermekvállalást. A közrendűek számára bevezette a „Panem et circenses” (ingyen gabona és cirkuszi játékok) elvét, és középítkezésekkel teremtett munkalehetőséget. Igyekezett visszaszorítani a (felszabadított) rabszolgák megnövekedett társadalmi szerepét, szabályozta a rabszolgafelszabadítás idejét és módját.

Külpolitikája: Külpolitikában teljhatalmúlag döntött. A „Pax Romana” jegyében célja a birodalom határainak a természetes védővonalakig való kiterjesztése és ezen határok védelme volt. Hadserege nagyságát a polgárháború korához képest a felére csökkentette, a légiókat a határmenti provinciákban állomásoztatta. Új provinciák jöttek létre, mint Raetia, Noricum, Pannónia és Moesia.

Kultúrpolitikája: Uralkodása idejét „Augustusi aranykornak” nevezik. Szerette és támogatta a művészetet, barátja, Maecenas is sokat tett a művészet és művészek támogatásáért. Olyan költők működtek, mint Vergilius (Aeneis), Horatius (Ódák) és Ovidius (Átváltozások). Építészetileg befejezték a Marcellus színházának építését, újjáépítették a Circus Maximust, új fórumot építtetett (Augustus fóruma), megépült a Pantheon és Caesar temploma.

Augustusnak fiú örököse nem volt, így utóda Tiberius lett, amikor 76 évesen meghalt.