A kereszténység egy vallás, amely Palesztína hellenizált zsidó közösségében alakult ki. Születése egy felfokozott messiásváró légkörben történt, ahol a messiásvárás a megváltáshittel kapcsolódott össze. Ebben az időszakban több vallási csoportosulás, vagy szekta létezett a zsidóságon belül:

• Szadduceusok: Nem tartották fontosnak a Mózes utáni dogmákat és aprólékos életszabályokat.
• Farizeusok: Betű szerint ragaszkodtak a hagyományokhoz és a törvényekhez.
• Esszénusok: Teljesen elfordultak a társadalomtól és a politikától, messiásváró szerzetesi közösséget alkottak. A kereszténység gyökereit az esszénus szekta gondolatvilágában lehet keresni.

A Megváltó közeli eljövetelét Keresztelő Szent János hirdette, aki valószínűleg az esszénusok köréhez tartozott. Ő keresztelte meg Názáreti Jézust, és ismerte fel benne a Megváltót. Jézus Krisztus (a Krisztus görög szó, jelentése "fölkent", ugyanaz, mint a héber "Messiás") történelmi személy volt. A júdeai Betlehemben született (születési ideje bizonytalan, Kr. e. 8–4 között), gyermek- és ifjúkorát a galileai Názáretben töltötte. Működését 30 éves kora körül kezdte meg, majd 33 évesen Júdea helytartója, Pontius Pilátus keresztre feszíttette a zsidó főpapság kérésére.

Jézus elítélte a vagyonszerzést, a kapzsiságot, a gyűlöletet és az erőszakot, életével példát mutatott. A halálát követő harmadik napon feltámadt, megjelent tanítványai előtt, és megígérte, hogy a világ végén másodszor is eljön, és ítéletet tart az emberiség felett. A keresztény hit lényege, hogy aki keresztény lett, hitt abban, hogy Jézus az Istentől megígért Megváltó, és megtartotta parancsait, amelyek magukban foglalták az egyetemes szeretetet (Isten és felebarátok), a megbocsátást, a tevékenyszeretetet, valamint azt a célt, hogy a menny, Isten országa az elérendő cél. A legfőbb erénynek nem a törvények betartását, hanem a belső tisztaságot tekintették. Jézus cselekedeteinek és a kereszténység tanainak leírása a bibliai Újszövetségben található, amely négy evangéliumból (Máté, Márk, Lukács, János), az Apostolok cselekedeteiből, az Apostoli levelekből és János jelenéseiből áll.

Krisztus tanítványaiból alakult ki Jeruzsálemben az első kis keresztény közösség, Péter apostol vezetésével. A kereszténység már születésétől fogva térítő jellegű volt, a 12 apostol feladata az evangélium, a keresztény hit terjesztése (misszió) volt. 48-ban Jeruzsálemben zsinatot tartottak, ahol a pogány, nem zsidó keresztényeket is elismerték az egyház teljes jogú tagjának. Ez az eltávolodás a zsidóságtól nyomán a kereszténység egybeolvadt a görög-római kultúrával (nyelv, filozófia).

A kereszténység terjedésének kiemelkedő alakja Pál apostol volt. Eredeti neve Saul, kis-ázsiai Tarsusban született római polgárként, és farizeus nevelésben részesült. Kezdetben szemben állt a kereszténységgel, ám a Damaszkusz felé vezető úton megjelent előtte Jézus, és Pál megtért (ez az úgynevezett pálfordulás). Pál lett a pogányok apostola, térítő útjai nyomán számos keresztény közösség jött létre Cipruson, Kis-Ázsiában, Egyiptomban és Szíriában. Pál tevékenységének is köszönhetően a kereszténység veszített „forradalmi” jellegéből, és megbékélt az állammal és a társadalmi különbségekkel.

Az első keresztény közösségek kezdetben laza szerkezetűek voltak, összejöveteleiket éjszaka tartották, közös étkezéssel, imádsággal és énekléssel. Nem voltak kötött szertartásaik, papjaik, tisztségviselőik. A végítélet gyors eljövetelének tudatában nem gyűjtöttek vagyont és nem terveztek semmit. Templomaik, temetkezési helyeik a földalatti katakombákvoltak. A közeli jövőben várt végítélet elmaradásának Pál apostol által megfogalmazott gondolata azonban megváltoztatta ezeket a kis közösségeket, és kialakultak az állandó tisztségek:

• Episzkoposz (püspök): Eredetileg a közösség pénzügyeit intézte, később a hitéletet és szertartásokat irányító személlyé vált. Minden városi közösség élén egy-egy püspök állt.
• Diakónosz (szolga): Eredetileg a szegényeknek rendezett szeretetlakomák felszolgálói voltak, majd a papok segítői lettek.
• Presbiter (idősebb): A közösség idősebb, tekintélyesebb tagjai, akikből kialakult a papság (klérus), amely fokozatosan elkülönült a világiaktól (laikusok). A gyülekezetek közös étkezései is átalakultak, a szertartásrendben, a liturgiában már csak Krisztus utolsó vacsorájának emlékét idéző momentumok (bor, kenyér) maradtak meg.

A kereszténység terjedése a II. században gyorsult fel: az I. század végén kb. 10 000, a II. század végén kb. 100 000, a III. század végén már kb. 2 millió keresztény élt a Római Birodalomban. A principátus idején többször is sor került keresztényüldözésre, például Néró császár idején, illetve a legsúlyosabb Diocletianus császár idején, aki 303-ban törvényileg fosztotta meg a keresztényeket szabadságuktól és szavazati joguktól.

Az üldözésnek Nagy Konstantin császár (313–337) vetett véget:

• 313-ban kiadta a milánói ediktumot, amely vallásszabadságot biztosított a birodalom lakosságának.
• Keresztény bazilikák és templomok építését kezdeményezte.
• 325-ben a kis-ázsiai Niceába egyetemes zsinatot hívott össze (első ökumenikus zsinat), ahol pontifex maximusként elnökölt.
  • Elfogadták a Szentháromság tanát, amelyet Athanasius püspök képviselt, miszerint Jézus maga is isteni személy, azaz az egy isteni lényeg három önálló létezőben nyilvánul meg: Atya, Fiú, Szentlélek (=homoousion).
  • A zsinat elvetette az Arius püspök által képviselt nézetet, amely szerint Jézus Krisztus nem egylényegű, csak hasonló lényegű az Atyával (=homoiousion). Az ariánus tanokat vallókat eretneknek nevezték.
  • Megfogalmazták a Hitvallást (Credo).
  • Konstantin császárt a „külső ügyek” püspöke címmel ruházták fel, amely neki és utódainak jogalapot biztosított az egyházi ügyekbe való beavatkozásra.

Az egységes Római Birodalom utolsó császára, Nagy Theodosius 391-ben államvallássá tette a kereszténységet. Ezzel párhuzamosan betiltotta a régi római istenek tiszteletét és a pogány kultuszokat (például az olümpiai sportversenyeket), továbbá kilátásba helyezte az eretnekek üldözését is.

Az elkövetkező évszázadokban több ökumenikus zsinatot is tartottak, ezeken tovább folytatódott a hittételek tisztázása:

• A II. ökumenikus zsinat 381-ben Konstantinápolyban volt.
• A III. ökumenikus zsinat 431-ben Epheszoszban volt, ahol elítélték Nestorios konstantinápolyi pátriárka tanait, mely szerint Máriát nem lehet Isten-anyának, csak Krisztus-anyának nevezni. Nestoriost és követőit (nesztoriánusok) eretneknek nyilvánították.
• A IV. ökumenikus zsinat 451-ben Khalkedonban volt, ahol elfogadták a Krisztus „kettős természetéről” szóló tant (egyetlen személyben kétféle – isteni és emberi – természet egyesült). Ezzel szemben léptek fel a monofiziták (egy természet tana: Krisztus csak isteni természetű), akiknek a keleti egyházban volt szilárd bázisuk.