A szótárak alapvetően nyelvészeti segédeszközök, amelyek a szavakat valamilyen szempont szerint rendszerezik. Általában alfabetikus sorrendben követik egymást a szavak, bár léteznek kivételek, mint például a szóvégmutató szótár. Egy-egy szó leíró része a szócikk, maga a szótári alak pedig a szó toldaléktól mentes formája, igék esetén E/3, jelen idő, alanyi ragozásban. Fontos különbséget tenni a szótár és a lexikon között: a lexikon terjedelmesebb, tulajdonneveket is tartalmaz, és szócikkei tanulmányszerűen bővebbek.

Az egynyelvű szótár a nyelv valamelyik változatát mutatja be. Kialakulásuk már a kódexekben fellelhető glosszákra, azaz magyarázó értelmezésekre, lapszéli vagy sorok közötti jegyzetekre vezethető vissza. Az első szótárak között találunk kétnyelvűeket is, mint például az 1540 körüli Gyöngyösi szótártöredék, a 16-17. századi Brassói szótártöredék, vagy Szenci Molnár Albert 1604-es Latin-magyar szótára, az ún. Nünbergi szótár.

Az egynyelvű szótárak többféleképpen csoportosíthatók rendeltetésük szerint:

1. Értelmező szótárak Ezek a szótárak leírják a szó főbb jelentéstartalmának jegyeit, megadják a jelentést idegen szóval, és szinonimákat közölnek. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 1844-ben írt ki először pályázatot értelmező szótárra, amelyet Czuczor Gergely és Fogarasi János nyert el. Az általuk szerkesztett, négykötetes szótár 1862 és 1874 között jelent meg, és a szavak eredetmagyarázatát is tartalmazta. Később, Országh László és Bárczi Géza szerkesztésében jelent meg „A magyar nyelv értelmező szótára” I-VII. kötete (1953-1962), amely 58 ezer címszóban több mint 200 ezer szótári adatot tartalmazott, és a jelentés értelmezésén kívül a szavak stílusminősítését is megadta. Ezt követően, 1972-ben látott napvilágot a „Magyar értelmező kéziszótár” I-II., amely 70 ezer címszót sorakoztat fel. Ez a korábbi, hosszabb értelmező szótár rövidített változata volt, de szóanyaga frissebb és élőbb. A kéziszótár legújabb, 2003-as kiadása 5 ezer új címszót tartalmaz, és rajzokat, ábrákat is találunk benne. Napjaink egyik nagy vállalkozása „A Magyar Nyelv Nagyszótára”, amelyet az MTA kezdett el kiadni 2006-ban. Ez a szótár, a Czuczor-Fogarasihoz hasonlóan, egyben értelmező és történeti szótár is. Legutóbb, 2011-ben a IV. kötet jelent meg, amely a „BY” szócikkig tart.

2. Tájszótárak A nyelvjárásgyűjtést korábban laikusok, például papok és tanítók végezték, főként a szókincsre koncentrálva. Az 1930-as években elindult „A Magyar Nyelvőr” című újság hatására folyamatos tájszógyűjtés lett jellemző, majd kialakult a nyelvtudomány külön ága, a nyelvjárástan, vagy dialektológia. Csűry Bálint karolta fel ezt az ügyet, ekkor már nyelvészek gyűjtötték a tájszavakat, egységes hangjelölést alakítottak ki, és kiterjesztették a nyelvjárástant más tudományokra is, mint az irodalom vagy a történelem. A tájszótárakat két fő csoportra oszthatjuk:

• Általános tájszótárak: Ezek gyűjtik az alaki (pl. kanál-kalán), a jelentésbeli (pl. bogár) és a valódi tájszavakat (pl. pityóka, tócsni), és az összes magyar nyelvjárást feldolgozzák. Fontos képviselőjük Szinnyei József szerkesztésében a „Magyar tájszótár” I-II. (1893-1901), valamint B. Lőrinczy Éva szerkesztésében az „Új magyar tájszótár” I-V. (1979-2010).
• Regionális tájszótárak: Ezek egy adott terület nyelvjárásához köthető szókincset gyűjtenek. Ezen belül megkülönböztetünk regionális teljes tájszótárakat, amelyek egy régió minden tájszavát gyűjtik (pl. Bálint Sándor szerkesztésében a „Szegedi szótár”, 1957), és speciális regionális tájszótárakat, amelyek csak egyfajta tájszót vizsgálnak, például egy mesterséghez köthető szókincset (pl. Kálnási Árpád szerkesztésében a „Debreceni cívis szótár”, 2005).

3. Történeti szótárak Céljuk egy nyelv szókincsének, szókészletének múltját bemutatni fejlődésében és változásában. A „Magyar nyelvtörténeti szótár” I-III. (Szarvas Gábor és Simonyi Zsigmond szerkesztésében, 1890-1893) célja az volt, hogy a legrégebbi emlékektől a nyelvújításig gyűjtse az anyagot. Az anyagot 1873 és 1878 között gyűjtötték, de a legrégebbi emlékeket akkoriban még nem ismerték, és a nyelvújítási anyagból önkényesen válogattak. A szócikkekben megadták a címszó latin megfelelőjét, rövidítését, valamint azt, hogy hol és mikor találkozhatunk először a szóval. A korai szövegek pótlására több fontos mű is készült: a „Régi magyar glosszárium” (Berrár Jolán-Károly Sándor, 1984), a „Magyar oklevélszótár” (Szamota István-Zolnai Gyula, 1902-1906), valamint az „Erdélyi-magyar szótörténeti tár” (Szabó T. Attila, 1975-). A modern technológia segítségével létrejött a „Magyar történeti szövegtár” (MTSz.) is, amely egy számítógépes adatbázis. Ez alkalmas a legújabb írásos nyelvhasználat vizsgálatára, 19-20. századi magyar szövegeket tartalmaz, melyekből szavakat, szókapcsolatokat kereshetünk ki szerzők, címek, a keletkezés ideje és a szöveg műfaja szerint. A lexikai egységek kikereshetők önmagukban, vagy a szövegkörnyezet hatféle variációjában, 10 és 70 karakter között.

4. Etimológiai, vagy szófejtő szótárak Az etimológia a nyelvtudománynak az a része, amely elválaszthatatlan egységet alkot a szótörténettel, és a szavak történetét kutatja, felhasználva a földrajz, történelem, nyelvészet és művészettörténet kutatásait. Szűkebben értelmezve a szófejtés, szóeredeztetés, amely a szavak eredetét és keletkezését kutatja. Fontos etimológiai szótárak a „Magyar szófejtő szótár” (Bárczi Géza szerkesztésében, 1941), melynek rövid szócikkei az előfordulás dátumát, a szó szófaját és származékait is említik. A „Magyar nyelv történeti-etimológiai szótára” I-III. (Benkő Lóránd szerkesztésében, 1967-1976) egyesíti a történelmi és etimológiai szótár sajátosságait, és nyelvtörténeti, valamint művelődéstörténeti ismereteket nyújt szavaink eredetéről. Megadja a címszó definícióját, forrását, előfordulását, német és latin megfelelőit, és utal kódexekre is. Az „Etimológiai szótár” (Zaicz Gábor szerkesztésében, 2006) az előzőek leegyszerűsített, laikusok számára készített változata.

5. Írói szótárak Ezek a szótárak egy-egy alkotó műveinek szókincsét, nyelvét és stílusát vizsgálják. A szavak előfordulásának helyét és idejét adják meg. Ilyen például a „Petőfi szótár” I-IV. (J. Soltész Katalin, Szabó Dénes, Wacha Imre, Gáldi László szerkesztésében, 1973-1987), vagy a „Csokonai-szókincstár” (Jakab László-Bicskei András szerkesztésében, 1993).

6. Sajátos rendeltetésű szótárak Ide tartozik számos speciális szótár:

• A „Magyar helyesírási szótár”.
• Szólás-, közmondástárak: A legelső ilyen gyűjtemény a Baranyai Decsi János szerkesztésében megjelent „Szólás és közmondás gyűjtemény” volt 1589-ből. Később készült az O. Nagy Gábor szerkesztésében kiadott „Magyar szólások és közmondások” (1982).
• Szinonima szótárak: Például az O. Nagy Gábor-Ruzsiczky Éva szerkesztésében megjelent „Magyar szinonima szótár” (1961), vagy a Kiss Gábor szerkesztésében megjelent „Magyar szókincstár” (1998).
• Egyéb speciális szótárak: Ide sorolható Ladó János „Magyar utónévkönyv” című műve (1971), amelyet a magyar családokban gyakran „a Ladó” néven emlegetnek, és sokat forgatnak gyermekük születése előtt névválasztás céljából.