A nyelv egy folytonosan változó, dinamikus rendszer, amely évszázadok, sőt évezredek alatt rengeteg változáson ment keresztül. A magyar nyelv jelenlegi állapota évszázados múltra tekint vissza, és tükrözi a nyelvközösség történelmi múltját, életmódját, a más nyelvi csoportokkal való érintkezéseket, a vallási szokásokat, és a nyelvbe való tudatos beavatkozásokat, mint például a helyesírási szótárak vagy Kazinczy nyelvújítása. Egy korábbi nyelvtörténeti korszakban élt embert már nehezen értenénk meg, annyira eltérő lehetett a nyelve.

A magyar nyelv történeti korszakai a következőképpen tagolhatók:

1. Előmagyar kor Ez a korszak a magyar nyelv önálló történetét megelőző időszakot öleli fel, amikor a magyarság a nyelvrokonaival élt együtt. Ezzel a korral a finnugor összehasonlító nyelvtudomány foglalkozik. Az örökölt nyelvet, amelyet a rokon nyelvek köréből elvándorló magyarság magával hozott, alapnyelvnek nevezzük. A legtöbb szófaj már az alapnyelvben is létezett.

2. Ősmagyar kor Az ősmagyar kor a magyarság különválásától a honfoglalásig (895) datálható. Ebben az időszakban számos beszédhangfejlődés zajlott le, és ekkor jöttek létre olyan, ma is használatos hangok, mint a b, d, g, z, valamint a magánhangzók: á, é, í. Szófaji szempontból ekkor alakult ki a kötőszó és a visszaható névmás. Emellett az igeragozás mai rendszere is ekkor öltött formát.

3. Ómagyar kor Az ómagyar kor a honfoglalástól (895) a mohácsi csatáig (1526) tartott. Ez az első olyan korszak, amelynek nyelvtani változásait már írásos nyelvemlékek segítségével tudjuk követni. Új beszédhangok jelentek meg, mint a v, c, gy, ty, valamint a h, zs, dz, a magánhangzók közül pedig az ö és az a. Ekkor teljesedett ki a hosszú magánhangzók rendszere is.

Szófajok tekintetében az ómagyar korban alakultak ki a névelők, valamint a kölcsönös (egymás) és az általános (valami) névmások szófaji csoportja. Nyelvtani szempontból ekkor jött létre az -andó/-endő képzős igenév, és ekkor vált gyakorivá a -t jeles múlt idő, amely lassacskán kiszorította az -á/-é jeles múlt időt (pl. látott a láta helyett). Ebben a korban erősen jelen voltak az összetett múlt idők is, mind a latinból fordított kódexekben, mind az élőbeszédben. A névutós szerkezetekből fokozatosan és véglegesen alakultak ki a határozóragok, mint a -ba/-be, -ra/-re, -ért, -szer stb.. Az igekötők is ekkor szerveződtek rendszerré; ezek eredetileg határozószóból alakultak ki, és helyre utaltak (pl. elmenvén Betlehembe), de jelentésük lassanként átalakult, és ma már gyakran a cselekvés megtörténtét jelzik (pl. a megnéz nem azt jelenti, hogy 'mögé néz', hanem a cselekvés befejezettségét).

A korszak fontos nyelvemlékei, amelyek a nyelv egy korábbi állapotáról szolgáltatnak információt:

• Szórványemlékek: Olyan írásművek, ahol a vizsgált nyelv szavai, mondatai egy javarészt más nyelvű szövegbe ágyazódnak.
  • Külföldi szórványemlék például Bíborbanszületett Konstantin A birodalom kormányzásáról című görög műve (950-951), amely magyar kifejezéseket, főként földrajzi és személyneveket tartalmazott, amiket nem tudtak lefordítani (pl. Álmos, Etelköz).
  • Hazai szórványemlék a tihanyi apátság alapítólevele (1055, latin), ahol a földrajzi neveket eredeti magyar formájukban használták (pl. Balatin – Balaton).
  • Szórványemlékeket levéltárakban (lajstromok) és krónikákban is találtak.
• Szövegemlékek:
  • Halotti beszéd és könyörgés: Egy temetési prédikáció, amelynek ma ismert változata 1200 körül keletkezett, bár nyelvészek szerint volt egy hosszabb változata is.
  • Ómagyar Mária-siralom: Egy Mária-himnusz, amely 1300 körül keletkezett.

4. Középmagyar kor A középmagyar kor 1526-tól az 1760-as évekig, a magyar felvilágosodás kezdetéig datálható. Ekkoriban számos szépirodalmi mű született, amelyek fontos nyelvemléknek számítanak. Ide tartozik például Károli Gáspár Biblia-fordítása (1590), Sylvester János Újszövetség-fordítása, valamint Komjáti Benedek Szent Pál levelei magyar nyelven című műve (1593), amely az első ismert nyomtatott szöveg. Szenci Molnár Albert latin-magyar és magyar-latin szótárai is ebben a korban jelentek meg.

5. Újmagyar kor Az újmagyar kor a magyar felvilágosodástól napjainkig tart. Ebben az időszakban a szépirodalmi művek, mint Vörösmarty, Kölcsey és Petőfi alkotásai, szintén jelentős nyelvemlékek. Az egyik legmeghatározóbb esemény a felvilágosodás kori nyelvújítás volt, Kazinczy köre vezetésével. A nyelvújítás a nyelvfejlesztés egyik formája, amely során tudatos és tömeges változtatásokat hajtanak végre egy nyelvben. Célja volt a szókincs bővítése, az idegen szavak helyettesítése, a stílus megújítása és az egységes nyelv megteremtése. Fő eszközei az egyszerűsítés és az új szavak létrehozása voltak, emellett a "tiszta nyelvhez" való visszatérés igénye is befolyásolta.

A nyelvújítás eredményeként megteremtődött a nyelvi egység és a magyar irodalmi nyelvészet. 1832-ben megjelent az első magyar helyesírási szabályzat, majd 1844-ben az országgyűlésen a magyar nyelv hivatalosan is államnyelv lett.