A középkorban Európa arculatát és kultúráját alapvetően két nagy pillér határozta meg: a lovagi és az egyházi kultúra.

A Lovagok Világa A lovag fogalma az évszázadok során változott.

• A XI. századig a teljes páncélzatban harcoló lovas katonát, illetve kíséretét jelentette.
• A XI–XIII. században alacsonyabb rangú fegyverforgatóra utalt.
• A XIII. századtól már a nemesség alsó részének elnevezése volt, akik sokszor már nem is gyakorolták az eredeti katonai funkciót. A lovagi cím örökletes volt, így az ősök, a leszármazás és a rokoni kapcsolatok ismerete kiemelten fontossá vált. Az ifjakat 18 éves koruk körül avatták lovaggá, ekkorra már rendelkeztek a hét lovagi készséggel: lovaglás, úszás, nyilazás, vívás, vadászat, táblajátékok ismerete és verselés. A lovagok fő feladata a harc volt, legfőbb erényeik közé tartozott a vitézség, a bölcsesség és a bőkezűség. Megvetendőnek tartották a munkát és a vagyongyűjtést. Fontos szerepük volt az egyház, az özvegyek, az árvák, az ártatlanul fogságba került személyek és a nők védelme. Harcban való jártasságukat vadászatokon és lovagi tornákon tökéletesítették, melyek sport, szórakozás és hadgyakorlat is voltak egyben. Háborúk hiányában a lovagok gyakran kerültek helyi összecsapásokba egymással, vagy vonultak falvak, városok ellen földért, foglyokért, váltságdíjért vagy hírnévért. Lakhelyük kezdetben egyszerű udvarház, később fából, majd kőből készült lakótorony volt. A XIII. századtólkezdtek kényelmesebb lakóépületeket emelni konyhával és díszteremmel. A lovagi kultúra a fejedelmi-főúri udvarokban bontakozott ki. Itt hölgyüket költeményekben és dalokban magasztalták, melyet „udvari szerelemnek”neveztek. Az udvari költészet, a trubadúr líra keretében igazi lovagköltők (trubadúrok, Minnesängerek) írtak és adtak elő verseket. Jelentős lovagi epikai művek voltak a Sándor-regény, a Roland-ének, valamint a Breton mondakör (Artúr király, Parszifál, Trisztán és Izolda), és a Trója-regény.

A Keresztes Hadjáratok A keresztes hadjáratok a keresztény hit terjesztése és védelme érdekében indított katonai akciók voltak. Különböző okokból indultak: térítő célzattal (pl. poroszok megtérítése), eretnekmozgalmak elleni fellépésként (pl. albigensek ellen), muszlimokkal szembeni háborúkban (pl. rekonkviszta, oszmán törökök elleni harc), valamint a szentföldi zarándokutak és zarándokhelyek védelmére és felszabadítására. Előzményei között szerepelt a XI. századra kialakult és megszilárdult nyugat-európai hűbéri államrendszer, a lovagi hadviselés kiteljesedése, a megerősödött vallásosság és pápaság, valamint a vallási zarándoklatok elterjedése, melynek fő célpontja Jeruzsálem volt. Nyugat-Európa gazdaságilag is megerősödött a X. század végétől. A hadjáratok megindulásának fő okai:

• A gyors népességnövekedés és a feudális öröklési rend miatt rengeteg másod- és harmadszülött nemesi lovagnak nem volt birtoka. Zsákmányszerzési és birtokszerzési lehetőségeiket Európában egyre inkább korlátozták (pl. az egyház Treuga Dei mozgalma). A szentföldi hadjáratok európán kívüli lehetőséget teremtettek számukra. Sok paraszt is csatlakozott, zsákmányszerzési reményekkel és bűnbocsánat ígéretével.
• A szeldzsuk törökök megjelenése zavarta meg a Szentföldre irányuló zarándoklatokat. 1071-ben Manzikertnél legyőzték Bizáncot, majd elfoglalták Jeruzsálemet, ami elbizonytalanította a zarándoklatok lehetőségét.
• Néhány hatalom, mint Velence, kereskedelmi pozícióinak fenntartására, míg mások, mint Bizánc, puszta létük megőrzésére törekedtek, és támogatták a hadjáratokat.

Fontosabb keresztes hadjáratok:

• Az I. keresztes hadjáratot (1096–99) II. Orbán pápa hirdette meg 1095-ben, miután I. Alexiosz bizánci császár segítséget kért. Az első paraszti hullám (Remete Péter vezetésével) el sem jutott a Szentföldre, de Boullion Gottfried lovagi serege 1099-ben elfoglalta Jeruzsálemet. Az elfoglalt területeken négy latin államot hoztak létre: Antiochiai és Edesszai Fejedelemség, Tripoliszi Grófság, és a vezető szerepet betöltő Jeruzsálemi Királyság.
• A II. keresztes hadjárat (1146–48) Edessza szeldzsukok általi elfoglalása miatt indult, de nem hozott jelentős eredményt.
• A III. keresztes hadjárat (1189–92) előzménye Szaladin szultán győzelme volt 1187-ben, melynek során elfoglalta Jeruzsálemet. Jelentős európai uralkodók, mint I. Barbarossa Frigyes, II. Fülöp Ágost és I. Oroszlánszívű Richárd vezetésével indult, de Jeruzsálemet nem sikerült visszavenni.
• A XIII. században az eredeti célok egyre kisebb szerepet játszottak, a zsákmány- és területszerző érdekek, valamint Velence és Genova levantei kereskedelem feletti ellenőrzésének megszerzése került előtérbe.
• A IV. keresztes hadjárat (1202–04) során a velenceiek Bizánc elfoglalására sarkallták a kereszteseket, melynek eredményeként létrehozták a Latin Császárságot (1204–61).
• Tragédiába torkollott a gyermekek hadjárata (1212). II. András magyar király is vezetett egy hadjáratot (1217–21), ami ereklyegyűjtéssé egyszerűsödött.
• Az utolsó jelentős hadjáratok (V–VII.) már nem hoztak tartós keresztény eredményt, és 1291-ben elesett az utolsó keresztény erőd, Akkon.

A keresztes hadjáratok során alakultak meg az egyházi lovagrendek a zarándokok fegyveres védelmére, elszállásolására és ápolására.

• A Johanniták (ispotályosok, máltai lovagrend) 1070 körül alakultak betegápolási céllal Jeruzsálemben.
• A Templomosok 1118-ban alakultak Jeruzsálemben, fő feladatuk a muszlimok elleni harc volt.
• A Német (teuton) lovagrend 1198-ban alakult gyógyító és betegápoló rendként. A Szentföldről kiszorulva II. András Erdélyben telepítette le őket, majd kiűzte önállósági törekvéseik miatt. Később Mazóviai Konrád herceg telepítette le őket, hogy részt vegyenek a pogány poroszok megtérítésében, ahol megerősödtek és erős állammá szerveződtek.

A keresztes hadjáratoknak jelentős következményei voltak:

• Politikai hatások: Velence és Genova hatalma megnőtt, hozzájárult a Francia Királyság és Anglia megerősödéséhez.
• Gazdasági hatások: Kincsek áramlottak Európába, fellendült a kereskedelem és a pénzgazdálkodás. Keletről átvett termékek (pl. rizs) és eszközök (pl. szélmalom) épültek be az európai gazdaságba.
• Társadalmi hatások: A szentföldi latin államok hűbéri rendszere mintát adott Európának. A lovagok megismerkedtek egy kényelmesebb, kulturáltabb életvitellel, ami terjedni kezdett Európában is.
• Kulturális hatások: Az arabok közvetítették az antik görög és római hagyományokat, filozófiát és tudományos eredményeket, valamint az arab számokat és az alkímiát Indiából.

Az Egyházi Kultúra A középkori Európában a kultúra alapvetően egyházi jellegű volt. A korai középkorban szinte kizárólag az egyház őrizte meg az írásbeliséget, és később is elsősorban az egyháziak tudtak írni-olvasni. Hosszú évszázadokig szinte csak a latin nyelv volt jellemző az írásbeliségben. Az egyes művészetek témaválasztásában is az egyház, a vallás dominált (szentek élettörténetei, bibliai témák). A kódexek írása és másolása kolostorokban folyt. Az egyház gyakran volt a művészeti alkotások megrendelője (pl. templomépítés és díszítés). Az államok adminisztrációját és hivatalszervezetét is egyháziak működtették (kancellária, hiteleshelyek). Az egyház működtette az iskolákat is. A vallás áthatotta a középkori ember világképét (földi élet, paradicsom, pokol), és a legnagyobb büntetés a keresztény közösségből való kiátkozás volt. Az egyházi ünnepek (vasárnap, karácsony, húsvét, pünkösd, szentek napjai) és böjtök tagolták az évet, és ilyenkor nem volt szabad dolgozni vagy háborúzni. Az egyház szentesítette az emberi életút fontos állomásait (születés, házasság, halál).

A Középkori Egyetemek és a Skolasztika Az egyetem (universitas) a tanárok és diákok testületét jelentette, akik (a céhekhez hasonlóan) kiváltságokkal (immunitásokkal) rendelkeztek. Az állam tisztviselői nem járhattak el az egyetemeken. Az egyetemi polgárok a rektor bírói hatalma alá tartoztak, az egyetem maga alkotta meg szabályzatát, és ügyeit saját választott tisztségviselői intézték. Az egyetemek szabadságukat a püspökkel, királlyal vagy várossal szemben vívták ki, és általában a pápa védelmét élvezték. Az egyetemet Alma Maternek („tápláló anya”) nevezték, mert tudománnyal „táplálta” a hallgatókat. A kora középkori kolostoriskolák mellett a városokban székesegyházi és káptalani iskolák létesültek, melyekből fejlődtek ki az egyetemek. Jelentősebb egyetemek alapításának időpontjai:

• XII. század második fele: Bologna (1154), Párizs, Oxford.
• XIII. század: Cambridge, Padova.
• XIV. század: Prága (1348), Krakkó (1364), Bécs (1365), Pécs (1367), majd az Óbudai (1395).

Az egyetemek általában négy karból (facultas) álltak:

1. Szabad Művészetek Kara: Ide általában 14–20 éves kor között jártak. A hét szabad művészetet tanulták:
   • Trivium: grammatika (latin nyelvtan), retorika (latin beszéd és fogalmazás), dialektika (logika, vitatkozás, érvelés).
   • Quadrivium: aritmetika (számtan), geometria (szerkesztések), asztronómia (csillagászat, földrajzi ismeretek), muzsika (egyházi énekek).
   • A tanulmányok második éve után lehetett megszerezni a baccalaurátust, a hatodik év végén pedig a doktorátust.
2. Orvosi Kar és Jogi Kar: Kb. 20–25 éves kor között jártak ide. Az orvosi karon Hippokratész és Galénosz műveit tanulták. A jogi karon egyházjogot és világi jogot (római jog) oktattak.
3. Teológiai Kar: Ez adta a legmagasabb képesítést, általában 30–36 éves korra végezték el. Itt a Bibliát és egyházi műveket (a XIII. század után Aquinói Szent Tamás Summa theologiae-ját) tanították.

Az egyetem élén a rektor állt, akit a magiszterek (tanárok) választottak. Az egyes karok élén a dékán állt. A magiszterek tandíjból és egyházi javadalmakból éltek. A diákok gyakran szegénységben éltek, kollégiumokban laktak, és féktelen életmódjukkal rettegésben tartották a városokat.

A klasszikus középkor tudománya a skolasztika volt, azaz az a tudomány, amit az iskolákban, az egyetemeken tanítottak. Legfőbb törekvése az antik (pogány) filozófia (elsősorban Arisztotelész) összeegyeztetése a keresztény hitelvekkel. Előzményei a korai középkori egyházatyák (Szent Ágoston, Nagy Szent Gergely) műveinek tanulmányozása voltak. A XII. századra arab közvetítéssel (Dél-Itália, Ibériai-félsziget) széles körben ismertté váltak Arisztotelész munkái és Averroës hozzájuk írt kommentárjai, ami újra megteremtette a logika tiszteletét, a kételkedést és az okok keresését. Virágkorában a hit (teológia) és a tudás (filozófia és más tudományok) közötti kényes egyensúlyt Aquinói Szent Tamás (1225–74) találta meg. Fő művében, a Summa theologiae-ban szétválasztotta az isteni kinyilatkoztatáson alapuló teológiát és az emberi értelemmel vizsgálódó filozófiát. Rámutatott, hogy a hit nincs ellentétben az értelemmel, sőt segítik egymást – a hit révén felismert igazságok hozzájárulnak az értelem megvilágosodásához.